Egy másodperc alatt kellett felnőnöm. Ezt fura leírni hiszen mindig azok a vádak értek,hogy túl komoly vagyok,nem adok esélyt az életnek arra,hogy szórakozhassak,hogy megéljem a szerelmet,a barátságokat.... Most jöttem rá,hogy vége örökre a viszonylagos gyermekkoromnak. Az egyesek álltal néha extrémnek és ellenszenves külső mögött egy nagyon érzékeny lány állt,igen remélem állt,azaz múltidő. Szeretnék megváltozni. És meg is teszek mindent,hogy pozitív irányba tegyek lépéseket,mert nem tudom elfogadni így magamat....
Az egész váltás egy pillanat alatt következett be,muszáj volt felnőttnek lennem. Azóta eltörött valami,még magam sem eszméltem föl. Szerintem senki,sőt biztosan állítom,hogy senki nem tudja mit éreztem.
Apukám az egyik legfontosabb ember az életembe,de nekem nem úgy,mint másoknak. Nekem ő egy hős,egy ikon,egy példakép..... és látnom kellett ahogy rángatózik,alig kap levegőt,habzik a szája,nem tud beszélni. Anyukám,húgom csak sírt,Zsoltinak üvöltöttem azonnal hívja a mentőt,én meg csak annyit tudtam tenni,hogy fogom a kezét és vigyázok rá.
Nem,hiába akarom,ezt nem tudom feldolgozni,ez túlmutat mindenen. Az ember mulandósága más megvilágítást kapott. Folyton csak az jár a fejemben,hogy mi lenne ha,mi van ha nincs holnap,mi van ha elrontom az egészet,mi van ha nem tudok valamit befejezni,mi van ha elrontok mindent??? Valaminek ott bent nagyon vége lett és azóta az idegességemet olyanokon vezetem le akiken nem kellene,nagyon nem,kérem őket ne haragudjanak,de egy hatalmas űr van bennem és még nem sikerült kiderítenem hogyan tudom megtölteni.
Azt tudom,hogy holnaptól minden más lesz,megteszem amit csak lehet,azokkal leszek akiket szeretek,mindenkinek elmondom mit érzek hiszen én magam sem tudom meddig lehetek ezen a világon,meddig tehetem azt amit szeretnék vagy megadatik.
Ők mindig is éltek,úgy ahogy én sosem,megtették amit én sosem mertem!
Most rajtam a sor teljesítsem az álmaimat.
.JPG)
+-+beolvas%C3%A1s0006.jpg)
